Hazánkban igazi kultikus státuszba emelkedtek a Bud Spencer-Terence Hill filmek, melyre egykori nagy sikerük ellenére sem tettek szert a tengerentúlon. Sokan próbálták már megfejteni, hogy miért vált kultikikussá a színészpáros által készített tizenvalahány film itthon. Itt az én változatom.

Véleményem szerint ennek igazi központi motivácós ereje nincsen, inkább a kölünböző sajátosságok együttállása okán tettek szert, akár a készítők akaratán kívül is a filmek ilyen igazi generációs kultikus szerepre. Itt egy általam elemzett öttényezős modell.

- Generációs összetartó erő

A Bud Spencer-Terence Hill filmek nézése igazi nyári, szünidős elfoglaltságok voltak a '90-es évek végén, amikor az akkor induló kereskedelmi adók műsorra tűzték őket. Ennek oka, hogy az akkor még a mainál jóval szerényebb bevétellel dolgozó kereskedelmi csatornák jó áron tudtak hozzájutni a sugárzási jogokhoz, és költséghatékonyság miatt számtalanszor leadták nyáron, esetleg ünnepnapokon a filmeket. Így gyakorlatilag mindenki találkozott velük. Egy olyan közegben, amikor a hazai társadalom még tanulta a kereskedelmi média fogyasztását, és készítését, az első kereskedelmi médiához kapcsolt attitűdnek számított az ilyen filmeket nézni. A mai 25-35-ös korosztályban a régi áltis, gimis emlékek ugranak be a filmekről és a régi szép idők. Azok meg mint tudjuk, mindig jók.

- Műfaji sajátosságok

A filmeket jegyző alkotói gárda, köztük a két főszereplő, valójában egy a '20-as évek óta nem használt filmműfajt tettek újra sikeressé a 70-80-as években, ez pedig a burleszk. A burleszk lényege a filmes agresszió bagatellizálása. A nagy elődök, Stan és Panhez (mit ad isten, egy kövér és egy sovány színészpáros) hasonlóan ezekben a filmekben sem valós cselekményt látunk. Remekül megkoreografált jelenetek sorjáznak, ahol a pofonokra még külön vicces hangeffekteket is kevernek. A burleszk sajátosságai, hiába egy kémfilmet (Nyomás utána!) vagy kalandfilmet (Kincs, ami nincs) nézünk, igazi családi mozivá teszik a történetet. Emellett fontos az erős helyzetkomikumra épülő gageket használ általában a film, ami így együttesen negligálja a film valóságértékét, és egy nemlétező párhuzamos világba repíti a nézőt, ahol simán el lehet nyerni kártyán az alvilág vezetőjétől a szerencsebarlangját (... és megint dühbe jövünk).

- Képviselt értékek

A történet nem vesz el semmit a nézőtől. Nem játszik az érzéseire, nem facsarja ki, nem döngöli bele a fotelba, pont fordítva: inkább adni akar. A két karakter (akik jellemzően testvérek) valójában a családi összetartozást képviseli, akik mindig kisegítik egymást, sőt még a papinak is összedobják a szemműtétre valót (... és megint dühbe jövünk c. film alapvető motivációs rugója). A karakterek saját maguk okán is szerethetőek, Réz András szerint például mindenki szeretné, ha állna mögötte egy Bud Spencer, egy biztonságot adó nagy medve.

- Narratíva

Nincs túlbonyolítva a filmek narratív struktúrája. Mindenki számára érthető, egyenes vonalon haladnak az események (a két testvér összejön, a két ismeretlen összebarátkozik), belekeverednek az eseményekbe, amit (sokszor a szerencsének köszönhetően megoldanak - lásd: pont akkor fordul le Terence Hill a lóról, hogy bemutassa kaszkadőrtehetségét, amikor a maffia bérgyilkosa rálő a Nincs kettő négy nélkülben). A végén pedig az elmaradhatatlan pofonorgia, ahol a teljes rosszfiú csapat ki lesz osztva a (a szerencsajátékhajón vagy az uradalmi pajtában mindegy, de a helyek sajátossága mind része a gageknek). És persze a váratlan fordulatok hiánya, a néző már rég tudja, hogy a Terence Hill szerelme, Olympia Chavez, áll a támadások mögött, mikor a szereplők erre rájönnek.

- Markáns dramaturgai eszköztár

A történetelemek állandósága mellett persze a filmek jól megjegyezhető állandó szerepelőkkel dolgoznak (pl. hagymásbab), vagy emlékezetes gegek, amik önálló életre keltek (Ne spórolj a pisztáciával, "Ha kicsi a tét a kedvem sötét"), amelyek segítik a filmek felidézhetőségét.